A fiókák kritikus pillanatai

A kispapagájok felnevelése nagyon nehéz feladat. És ez gyakran hárul a gazdira, mert a fogságban élő felnőttek gyakran pocsék szülőnek bizonyulnak, nem etetik a fiókáikat, sorsukra hagyják őket, így ezeknél az eseteknél az emberi beavatkozás életmentő.

Valahol ironikus dolog az, ahogy a gazdik, mint botcsinálta madárőrök, ébersztőórát állítanak a csuklójukra, és hosszú időn, akár hónapokon keresztül is kettő, három vagy négy óránként folyamatosan felkeltetik magukat, hogy megpróbálják megmenteni az apró, rózsaszínű, toll nélküli papagájbabákat. Mindezt sokszor úgy, hogy a szülőktől elvétel egy szándékos terv része, mert egyébként ők is felnevelnék és etetnék a kicsiket, hiszen nem minden papagáj rossz szülő. Miért nem veszik tehát észre, hogy sokkal könnyebb meghagyni a csecsemő madarakat a valódi szüleiknél legalább a kezdeti 10-20 napig, hogy tőlük kapják meg az optimális éjjel-napos etetést?

Egy másik lényeges szempont lehet ebben a kényelmi kérdésben az, hogy azok a madarak, amelyeket sok héten át keltettek a szüleik alatt, és kikelve azonnal az emberrel találkoznak, és ő is eteti őket, azok fantasztikus háziállatokká válnak. Ennek ára, hogy idejekorán kikerülnek az odú a biztonságos sötétségéből, és az intim családi egységből - ez olyasmi, amit az emberi gondozás következtében egész biztos nem kapnak meg.

Van egy anya, aki egész nap órákig ül velük, és van egy apa, akiket látva felismerik és érzékelik az eltérő szerepeket a normális papagáj családmodellben. A csibék azt is megtanulják, hogy egyedül legyenek egy biztonságos helyen, vagyis a fészekben, miközben a szüleik étkeznek, isznak, napoznak stb. Megfelelő hozzáállással és türelemmel egy ügyes gazdi a fészekben nevelkedő kis papagájjal is képes megszerettetni magát, mert a papagáj hamar felismeri, hogy az emberek kedvesen bánnak vele. Néhány fiatal papagáj két vagy három nap alatt elfogadja az emberi közelséget, míg a gyanakvóbbaknak ez kicsivel tovább tart, de idővel mindenképpen megtörténik.